Miért tűnnek el gyermekkori emlékeink?

Gyermekkori amnézia

A legtöbb felnőtt nem emlékszik élete első éveire vagy csak egy-két villanást tud felidézni. Mi történik azokkal az emlékekkel, amelyek ebben a korai szakaszban jönnek létre?

Ha az emberi agy ennyire fejlett már két-három éves korban is, miért nem emlékszünk a születésünkre, a csecsemőkorunkra, az első szavainkra vagy éppen az első bölcsődei napra? Az emberek zöme egyetlen emléket sem képes felidézni hároméves kora előttről, de feltűnően kevés emlékünk marad meg például az óvodáról is.

A furcsa „emlékezetkiesés” neve gyerekkori amnézia, amely elég furán működik, a 3-4 éves kor előtti emlékekre hat, amelyek 7-8 éves kor körül fakulnak el, majd tűnnek el véglegesen. Vagyis egy 3 éves gyerek természetesen emlékszik arra, mi történt vele előző nap, egy hatéves is arra, ha valami nagyon emlékezetes történt az élete első három évében, de egy tízéves számára ezek az emlékek már eltűnnek, és felnőtt korunkban sem tudunk visszaemlékezni rájuk. A gyerekek sokkal gyorsabban felejtenek, mint a felnőttek, ám ez a feledési gyorsaság idővel lelassul.

Ezért azok az emlékek, amelyek túlélték a 9. és 10. életévet, nagy valószínűséggel később is visszaidézhetőek lesznek. Egy kutatásban 83 gyereket vizsgáltak éveken keresztül: először 3 éves korukban kellett meghatározniuk olyan egyedi eseményeket a múltjukból, mint például a családi kirándulások, születésnapok. Később a gyerekeknek 5 és 9 éves koruk között kellett előhívniuk ugyanezeket az eseményeket. A kutatók azt találták, hogy a 6 és 7 éves kor között a gyerekek átlagosan emlékeik 63-72 százalékát tudják előhívni, míg 8 és 9 éves kor között a felidézhető információ mennyisége drámai módon 35-36 százalékra esik vissza.

A legerősebb lábakon álló magyarázat tisztán neurológiai alapú, és állatkísérletekkel már bizonyították is az alapjait. Kanadai neurológusok szerint életünk első éveiben, főleg hat-tíz éves korban rengeteg új neuron, vagyis agyi idegsejt keletkezik az agy hippokampusz nevű, az emlékezet működésében és a térbeli tájékozódásban is szerepet játszó részében. A sejtek között létrejövő új kapcsolatok azonban megzavarják ennek a területnek a működését, a meglévő idegsejthálózat átalakulása során pedig elvesznek a korai emlékekhez vezető „útvonalak. A régi adatok, vagyis az emlékeink töredezetté válnak, egyre nagyobb gondot jelent az agynak előhívni őket, végül teljesen elérhetetlenek lesznek, vagy akár törlődhetnek is. Ezt csak azok az emlékek élik túl, amelyek nagyon erős érzelmekkel párosultak, és azok is ritkán.

Míg egy négy-öt éves gyerek vissza tud emlékezni például egy korábbi nyaralásra, tíz-tizenkét évesen erre már képtelen lesz. Aztán amikor az agyunk fejlődése kicsit lassabb tempóra vált, és már kevesebb új agysejtet kell beépíteni, azt már képesek vagyunk az addigi tárolt adatok rongálása nélkül megtenni.
Számítógépes hasonlattal élve: a gyerekkori amnéziát az okozza, hogy kisiskolás korban olyan gyors ütemben kell az agyunk alaplapjába az új memóriamodulokat beledugdosni, hogy az állandó átszervezések miatt óhatatlanul is letörlődnek, vagy hibásak lesznek a régi adatok.

Carole Peterson, az Új-Funlandi Egyetem pszichológus professzora szerint a gyerekek rendkívül jó memóriával rendelkeznek, ám ezek hosszútávú fennmaradása számos faktoron múlik. A két legfontosabb faktor Peterson szerint az, hogy az emlék tartalmaz-e érzelmeket, illetve koherens-e, vagyis az általa elmesélt történet összefüggő és értelmes-e, ha a későbbiekben visszaemlékezünk rá. A kutató arra jutott, hogy a különösen erős érzelmi töltetű emlékekre két év elteltével a gyerekek háromszor olyan mértékben emlékeznek, mint az érzelmileg semlegesebb élményekre.

A gyerekkori amnéziának van egy traumatikus aspektusa is, amellyel először Sigmund Freud foglalkozott. Az osztrák neurológus-pszichiáter meggyőződése az volt, hogy a korai emlékeket valamilyen érzelmi trauma miatt nyomjuk el magunkban. Azok az események, amelyek a gyereket túlságosan fájdalmasan érintik – például szexuális abúzus -, és amelyekben ráadásul a fájdalom okozója egy olyan felnőtt, akitől inkább védelmet várt volna, aki felé bizalmat kellene táplálnia, sokszor az emlékek elnyomásával, megtagadása által válnak „meg nem történtté”. Egy későbbi terápia során azonban újra kinyílhatnak a lakatra zárt ajtók, és a trauma konkrét emlékek formájában érzelmileg feldolgozhatóvá válik.

Fantasztikus gyermeki agy

 „A gyerekek egészen hétéves korukig valóságos zsenik. Aztán megkezdődik a hanyatlás” − jelentette ki egy TED-konferencián Patricia Kuhl, a washingtoni egyetem Institute for Learning and Brain Sciences társigazgatója. A gyerekek nyelvi fejlődését, anyanyelvtanulását vizsgáló kutató szerint a csecsemők agya olyan dolgokra is képes, amilyenekre nem is gondolnánk, a babák úgy tanulnak, hogy „elszántan figyelnek bennünket”.

A háttérben pedig rendkívüli folyamatok mennek végbe. Az emberi agy már a fogantatástól gyors ütemben fejlődik, az újszülöttek és csecsemők összes „felfedezése” lenyomatot hagy az agyukon. Az idegsejtek között újabb és újabb kapcsolatok keletkeznek, az agy különböző területei folyamatosan átalakulnak − a kisgyerekek agya minden túlzás nélkül olyan, mint a szivacs, amely mindent magába szív.

Bár az agyunk egész életünkben megőrzi rugalmasságát, az első években ez a plaszticitás sokkal erősebben jelen van, mint tízéves kor után. Pszichológusok és pedagógusok szerint minden képességnek megvan a maga szenzitív periódusa, amikor a leginkább tud fejlődni. Ha ebben az életszakaszban a gyerekek nem találkoznak a megfelelő ingerekkel, nehezen leküzdhető hátránnyal kell később szembenézniük − elég a pszichológiakönyvek sokat emlegetett példáira gondolnunk: a valamilyen ok miatt a vadonban, emberi társaság nélkül nevelkedő gyerekekre, akik később, a társadalomba visszakerülve hiába jártak iskolába, soha nem tanultak meg beszélni. Már tíz-tizenkét évesen is nehezebben megy egy-egy újabb készség elsajátítása, mint életünk első hét-nyolc évében, később pedig a tanulási folyamatokkal még inkább meggyűlik a bajunk.